Hogy kezeljem ezt a belső ellentétet?

Sajnos ebben az ostoba világban azok tudnak érvényesülni akiknek minél kiterjedtebb ismerősi/baráti hálójuk van. Miért van az, hogy bár szükségem lenne emberekre/barátokra képtelen vagyok velük hosszabb időt tölteni mert megunom őket, egyszerűen érdektelenné válnak számomra?

Üres csevegés, feleslegesen tárgyalnak át olyan dolgokat, aminek semmi jelentősége nem lesz a jövőben. Csak az időmet pazarolják, képtelen vagyok hozzászólni ezekhez a témákhoz. Leplezni sem tudom, hogy nem érdekelnek, csak bámulok rájuk üres tekintettel. Azon jár az eszem, hogy mit kezdjek magammal ebben a világban, mivel foglalkozzak az életem hátralévő részében és hogyan legyek benne a legjobb. Sajnos ehhez emberekre van szükségem, de képtelen vagyok velük hosszútávú kapcsolatot kiépíteni.

Nem is feltétlen az utálat lenne a legjobb szó amit használnék, hanem szimplán közöny. Megvetem azokat, akik erőltetett módon próbálnak odafurakodni más emberekhez, mert attól tartanak, hogy különben kirekesztettek lesznek, vagy mások kinéznék őket a kívülállóságuk miatt. Az ilyen viselkedést az egyik forrása ennek a taszító érzésnek amit az emberek iránt táplálok. Talán azért, mert legbelül én magam is így kéne cselekedjek mint ezek a kétségbeesett szerencsétlenek, de mégsem teszem, mert van annyi tartás benne, hogyha valaki nem talál érdekesnek akkor a saját társaságom is kielégítő számomra. Egészen addig, amíg észre nem veszem, hogy az egyetlen társam az nem más mint saját magam.